A legjobb ajándék!!!! Rendelje meg most!!

Németh Szilvia írónő írta a kurzusról

  Jobbosan. Egy résztvevő, Németh Szilvia írónő írta a kurzusról.  
 
Jobbosan

 

Hanyagoltam. Hosszú éveken, évtizedeken át. Mindig csak a másikkal foglalkoztam. A döntéseket a másik segítségével hoztam meg, a feladatokat is vele csináltattam. A Ballal. Mert a Jobb volt az, akit valamikor gyerekkoromban a sutba dobtam, és jó hosszú időre ott is felejtettem. Belepte a por és a pókháló. Más már belehalt volna ilyen hosszú magányba, ilyen kegyetlen száműzetésbe, de Ő nem adata fel. Várt csendben, és minden adandó alkalmat megragadott, hogy jelezze, még létezik, és szolgálatra kész.

 

Néhány éve olyan helyzetekbe sodort az Élet, amikben a másik, a Bal tanácstalan volt. A józan ész csődöt mondott, és csak a Szív hangja segíthetett, azt pedig csak a Jobb tudta tolmácsolni a lelkemnek. Egyre többször jelentkezett, egyre gyakrabban kérte, hogy foglalkozzak vele. Amikor a Bal elfáradt, vagy nem talált megoldást a helyzetekre, a Jobb azonnal szólt, hogy segítene. Ilyenkor fényképezőgépet nyomott a kezembe, és kizavart a természetbe, hogy a Balt kikapcsolva, pihentetve, az alkotás által töltődjek fel. Néha tollalt és papírt tett elém, vagy a laptopot kapcsolta be, hogy a billentyűket megfelelő sorrendben nyomkodva szavakat, mondatokat alkossak a betűk kavalkádjából, kiírva magamból mindazt, ami nyomta a lelkemet, és szétrepesztette a bal agyféltekémet.

 

Aztán elromlott a fényképezőgépem, és a szavak sem szökkentek mindig meseszárba a képzeletemben. Mégis valami kínzott belül, muszáj volt valami újat teremtenem. Mindegy volt miből, hogyan, csak a lelkemnek gyermeke születhessen. Ilyenkor Jobb leültetett az asztal mellé egy üres papírral, néhány ceruzával és egy-egy fényképpel, hogy rajzzal vetítsem ki a fizikai világba azt, hogy mi minden is van bennem.

 

Rendszerint őszi-téli estéken került ceruza a kezembe, s vonta grafitporos bársonylepelbe a lelkemet, vigyázva, hogy a kinti éjszakák fagyos sötétsége ne juthasson be a szívembe. Az alkotás táplálta bennem a remény lángját, hogy a tél hamarosan véget ér, és a csendes sötétséget a madárfüttyös tavasz váltja fel.

 

Idővel azonban érezni kezdtem, hogy valami megköt, hihetetlen korlátok vonják körbe, kötik földhöz a képzeletemet. Már nem csak azt akartam lerajzolni, amit látok (azt is jobb minőségben szerettem volna ugyan), nem csak azt akartam leírni, amit valaha éreztem vagy tapasztaltam (szintén szebben, változatosabban), hanem a szemhéjam kivetítőjén belül futó képeket kívántam akár írott, akár rajzolt formában megörökíteni. Vágytam rá, hogy a körülöttem lévő korlátok egy csapásra köddé váljanak (valójában mindig is ködből voltak csupán), és a szívem napsütése felszáríthassa őket, hogy a lelkem szabadon szárnyalhasson a végtelenné váló kék égen.

 

Így történt, hogy mintegy ötévnyi várakozás, vágyakozás után jelentkeztem a Jobb agyféltekésre. A tanfolyamra, amely új kapukat volt hivatott megnyitni számomra. Legalábbis ezzel az elvárással érkeztem. Tudtam, hogy meg fog történni, s bár mindegy volt a „hogyan”, észre sem vettem, hogy szokásomhoz híven a „mikor” kérdésre az „azonnal” választ vártam el.

 

Három hosszú és intenzív nap vette kezdetét. Első napon még majd szétvetett a büszkeség, mert a kapott feladatokat könnyedén oldottam meg. Igaz, hogy az első rajz gagyi lett, de a fejből rajzolás sosem volt a műfajom, mindig csak másolni „tudtam” a képeket. Azonban valami már ezen a napon megkezdődött bennem. Az agyamban a váltó átállt a jobb agyfélteke régen használt, idő marta, berozsdásodott vágányaira, s ahogy az alkotás vonata lassan gördülve rajtuk, és halkan zakatolva koptatta a rozsdafoltokat, a fejem is úgy fájdult meg egyre erősebben. Persze csak a jobb fele. J

 

A második nap azonban betette a kaput nálam. Az első feladat elvett tőlem valamit, ami rendkívüli módon hiányzott. Elvette tőlem a korlátokat. Körvonalak nélkül, csupán piszkos maszatok sokaságából kellett megalkotni a képet. Hihetetlen félelem fogott el. Az üres rajzlap ott tátogatta végtelen fehér fogait előttem, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felfaljon örökre. A biztonságot nyújtó ceruza, mely a határokat hivatott megrajzolni, élettelenül hevert a kék asztallapon. Kezem néha-néha érte nyúlt, próbált életet csiholni bele, de nem sikerült. Nem ez volt a feladat, hanem az, hogy engedjem el, és az új eszközeim segítségével alkossam meg a képet.

 

Tehetetlenül tekintettem végig eszköztáramon. Semmi nem kívánkozott a kezembe, úgy éreztem, alkalmatlanok a feladatra, nem lehet ceruza, korlátok nélkül élni, létezni. Sikított bennem az elmém hangja, dühöngött, mint egy kisgyermek, akinek a kedvenc játékát vették el, és pontosan tudja, hogy sosem fogja visszakapni.

 

Olyan érzés volt, mint gyermekkoromban, amikor egy szeles nyári estén balatoni csónakázásra indult a család. Apám berakott minket a húgommal a csónakba, s az én feladatom volt, hogy fogjam a korlátot, és ne engedjem elsodródni vízi járművünket, amíg be nem segíti Anyámat is a hullámok hátán lovagoló teknőbe. A korlát azonban jegesen hideg volt, csakúgy, mint a heves széllökések, és a felcsapó vízcseppek. A nyálkás fém egyszer csak minden erőlködésem ellenére kicsusszant a kezemből. Anyám a tóban landolt, a csónak pedig önálló életre kelve elindult befele a mélybe, két kétségbeesett gyermekkel a fedélzeten. Apám ugrott utánunk, és húzott vissza minket, de végtelen haragja azonnal el is feledtette velem, mekkora megkönnyebbülés volt a tenyeremnek, amikor elengedhette a jéghideg, rozsdaszúrós korlátot.

 

Nos, ezek az érzések ébredtek újjá bennem, amikor a korlátok, határok eltűntek, és felismertem, hogy azok nélkül mennyivel szebb, élettel telibb képet varázsoltam az üresség helyére. Nagy csatát vívtam közben magammal. Könnyeimet nyelve kentem oda minden egyes szürke maszatot a lapra, miközben egyre azt hajtogattam, hogy ez lehetetlen, kellenek a határok ahhoz, hogy itt kép születhessen. Nem kellettek, s ha nem ragaszkodtam volna a régi eszközeimhez, ha nem küzdöttem volna, hanem egyszerűen csak teszem azt, amit kell, nos, még lett is volna időm befejezni a képet. De az nem én lettem volna, hanem egy másik ember. J

 

Ezek után az összes adandó alkalommal használtam a ceruzát, megerősítve minden vonalat, amit csak lehetett (néha olyat is, amit nem), és ez hozott némi megnyugvást a lelkem helytett az elmémnek. Újra biztonságban érezhette magát, egészen az aznapi utolsó feladatig, ami pepitában volt ugyanaz, mint az első: Ceruza, határok még véletlenül sem kellettek. Egyetlen árva határozott vonal sem volt a fotón. Duzzogva kezdtem el megalkotni a képet, amely mellett hamvaiba holtan hevert kedvenc sárgacsontvázú barátom. Bár a végtermék nagyon szép lett, azért az elmém ezzel sem békélt meg. Mindenben hibát keresett, és ahogy hazaértünk, azonnal bal agyféltekés elfoglaltságba kezdett.

 

Így köszöntött ránk a harmadik, egyben utolsó nap. Új erővel, önbizalommal telve érkeztem meg, nem zökkentett ki a reggeli aprócska incidens sem. Néhány felkészítő gyakorlat után már lehetett is kezdeni az aznapi képet, az utolsót, amiben felhasználunk minden addig tanult dolgot, feledve a szükségtelen régi módszereinket.

Az első pillanat, rémisztő volt. Üres lap, hófehéren, ismét felfalni készült. Kacéran hívogatott, mint szirének az eltévedt hajósokat, hogy a közelébe érve elveszejtsen engem. „Gyere! Most mutasd meg, mit tudsz! Bizonyíts!” –ordított velem néhány percig. „Hiába erőlködsz! Nem kell bizonyítanom, vagy ha igen, már megtettem. – válaszoltam csendben. – Nézd meg a többieket, ők is mind üresek voltak előtted, s az én szándékom győzedelmeskedett a fehérségük felett.”

 

A rajzlap gyorsan elhallgatott. Könnyen feladta a küzdelmet. Túl gyorsan. Nem tudtam, hogy ő csak a „Balos Elmehadsereg” első vonalát képviselte, s mögötte ott sorakoznak állig felfegyverezve a többiek.

 

„Lehetetlen! Úgysem sikerül. Nem tudsz rajzolni” – szajkózta a második hadtest. „Ki nem sz..ja le? Nem azért jöttem, hanem azért mert tudtam, hogy sok folyamat el fog indulni bennem, és ez meg is történt. Már megérte, akkor is, ha továbbra sem tudok rajzolni.” – hangzott a néma felelet, de belül az egyensúlyom léce már remegett.

 

Elkezdtem dolgozni, s ekkor támadt rám újra az ellenségem, kihasználva azt nyitott, ám végtelenül sérülékeny állapotot, ami az alkotáshoz kellett. „Látod, milyen sz.r? Nem is hasonlít! Itt is rossz, ott is rossz. Ne javítsd ki, reménytelen ebből a sz.rkupacból bármi normálisat varázsolni. Össze ne gyűrd! Ki ne dobd, nehogy újat kezdj, mert nem adhatod fel! Ezt nézegesd, amíg lejár az idő, és tudd, hogy semmit nem értél el három nap alatt. Itt továbbra is én vagyok az Úr! Majd én megmondom, mit tegyél! Soha ne érd be kevesebbel, mint a tökéletes. Ne foglalkozz azzal, amit a tanár mond, hülyeségeket beszél. Mért kéne tanulnod bármiből is? Tudod, vagy nem tudod? Ha nem tudod, hagyd a fenébe, akkor tehetségtelen vagy, kár energiát ölni bele! Gyakorolniiiii? Minek? Annyi időd van elpazarolni? Csak úgy, cél nélkül, hogy jól érezd magad? Cél nélkül mi értelme? Én vagyok az értelem, ha nincs cél, rám sincs szükséged. Ezt nem engedhetem meg. Cél az, hogy tökéletes legyen, éppen olyan, mint a fényképen. Micsoda? Hogy ennyi idő alatt lehetetlen? Na ugye? Megmondtam. Hagyd a fenébe az egészet. Menjünk haza és sakkozzunk egyet! Sz.art eddig is tudtál rajzolni, nem változott semmi sem. Igaz, hogy sokkal szebb lett, de nem tökéletes, tehát értelmetlen.”

 

Ezzel traktált mindvégig az elmém. Úgy cirka öt-hat órát küzdöttem vele, s ebben a küzdelemben született meg két porté is, mert nem adtam fel. Igaz, az én szememben egyik sem tökéletes, de amíg harcoltam a célért, a cél maga ugyanúgy foszlott köddé, mint előző nap a korlátjaim. Tudom magamról régóta, hogy nem utazni szeretek, nem magát az utazást szeretem, hanem ott lenni, ahová elindultam. Nem érdekel az utazásnak szinte egyetlen perce sem, engem csak a cél hív. S míg én szimultán küzdöttem az elmémmel és a portréképekkel, a hátam mögött lábujjhegyen osonó angyalok kilopták a célt az Életemből, s helyette ajándéknak odatették a Létezés Örömét. Talán naivak voltak, és azt remélték, nem veszem észre a cserét. Én észrevettem, és meggyászoltam, amit elvesztettem. Tudtam, hogy jó ez így, el kellett mennie. Megváltás volt, mint nagybetegnek a halál, de a halál mindig az itt maradóknak fáj igazán, és én maradtam, elveszetten. Ki tud örülni, ha a gyász pillanatában kap ajándékot? Senki sem. Tudom, hogy ott van, tudom, hogy majd ki fogom bontani, és akkor én leszek a világon a legboldogabb ember, de most még idő kell, hogy elengedjem elvesztett szeretteimet, hiszen egykor összetartoztunk, és akkoriban még szükségem volt rájuk. Azok az idők azonban elmúltak, és új korszak kezdődött egy egyszerű rajztanfolyammal.
 
Németh Szilvia
 
Download Free Designs http://bigtheme.net/ Free Websites Templates